Ne sírj, Anya! - gyermekeknek, unokáknak, szülőknek, nagyszülőknek.. |

Mindjárt itt a december. Mindegy az ember vallásos, vagy sem, a karácsony különleges a legtöbbünk számára. Mindenkinek mást jelent. Aki magányos, annak ez az a nap, amit gyűlöl. Mert olyankor kétszer olyan egyedül van, még jobban érzi a hiányt. A szerencsések, aki családban élnek, sokszor már hónapokkal előbb készülődni kezdenek. Van akinek fontos az ajándék mérete, ára, színe, szaga és van, akinek nyűgöt jelent. Van aki ünneplőbe öltözik és templomba megy és van, aki számára az együttlét ünnepe az a nap.

És vannak – nagyon sokan – akik hazavárják az egy éve nem látott gyermekeiket, unokáikat. Ilyenkor még egyébként nem éppen konyhatündérek is megtáltosodnak, az év közben olykor a fregoliról öltöző szülő kivasalja a függönyt, de talán még a falat és padlót is. Mert végre átölelheti, megérintheti, beszívhatja az illatát, hallhatja a hangját. Nem interneten keresztül, nem webkamerán és hangszórón át, hanem igazából. Élőben.

A többiek is készülődnek, Most nem tudunk menni, mert dolgozunk, de januárban. Vagy februárban. Jó lesz akkor is, persze. Januárban. Vagy februárban. De a karácsony.. Ha a gyerek (mindenki gyerek, akinek élnek a szülei) nem jöhet most, akkor oda kell küldeni neki az ünnepet. Az otthon illatát, az ünnepi asztalt. Nincs mese, csomagolunk. Megint kicsi lett a doboz, ebbe nem fér bele a birsalmasajt, pedig külön kérte a gyerek. érdekes, itthon nem is szerette. Küldjél, csak keveset. És diót, mert itt nem olyan. Kolbászt, mert ami itt van, az fura izű. És abárolt szalonnát, jó fokhagymásan. És szaloncukrot. Azt itt nem ismerik.

És tepertős pogácsát, amilyet csak te tudsz sütni. Nem baj, ha kiszárad út közben. Úgy is finom. És Túró Rudit. Olyat is, ami lekvárral van töltve. Barackosat, szilvásat. És egy kis mákot. Zserbót. Az a kedvencem és itt hasonlót sem kapni. Meg a bolti nem olyan. Semmi nem olyan. Egy kis lekvárt, amit te főztél be. Barackot. Szilvát is. Ha sütnél kis tepertőt.. Persze, bejglit, az sokáig eláll. Sok mazsolával. És mézeskalácsot, amiket együtt sütöttünk ilyenkor. A méz, a fahéj, a szegfűszeg illatát küldd. A karácsony illatát. Az otthon illatát tedd a dobozba.

A szeretetedet csomagold be. A simogatásodat, az ölelésedet bugyoláld puha mézeskalácsba, hogy el ne törjön a hosszú úton. Nem, nincs honvágyam. Jó itt. Kedvesek az emberek, megbecsülik a munkámat. Biztonságban vagyok, nyugodt vagyok. Csak hiányzik a karácsonyi töltöttkáposzta. A tejföl, amit itt nem ismernek. A túró. Van itt a lengyel boltban, de nem olyan. Más. Keményebb és az íze sem az igazi. Ne sírj, anya! Igen, eszem rendesen, főzök is. De a kenyér nagyon hiányzik.

Nincs honvágyam, csak ez a karácsony.. itt nem olyan. Mások a szokások, az emberek. Megvan még az a kis horgolt angyalka? Amit mindig a csúcsra tettünk. Attól a nőtől vettük a parkolóban. Emlékszem, nem volt munkája, de nem fogadott el adományt. Tőle kaptuk az angyalkát. Elküldöd, tényleg? Majd felrakom itt a fára és olyan lesz, mintha otthon lennék. Ne sírj, anya! Hamarosan találkozunk. Jövök, ahogy tudok. Küldenél egy macis mézet? Tudod, aminek le kell vágni a végét és ki lehet szopogatni fölül. Jövök hamarosan. Mit vigyek neked? Mit szeretnél?

Igen, a december ilyen hónap. Ilyen beszélgetésekkel.

Ne hozz semmit, kicsikém. Csak a bőröd illatát. A hangodat, a mosolyodat. Mást úgysem adhatsz, többet nem hozhatsz. Nekem ez minden kincsem.

Ezt nem mondjuk ki. Egy szülő sem mondja ki. De tudja, mindenki tudja. Kitartás, Hamarosan január. Vagy február. Mindjárt. Csak addig kell kibírni. Újra.