“Amikor eltávolítjuk az útjában álló akadályokat, feltárul a Valóság. Ezek az akadályok önmaguktól ledőlnek, ha eltávolítjuk, ami alátámasztja őket. Ilyen támaszték az „ok” fogalma. Ha megértjük, hogy az okokba vetett hit az egyik legfontosabb alappillére a különálló, önálló léttel rendelkező és független én vagy ego tévképzetének, világossá válik, miért is ilyen lényeges ez a felismerés.
Az ok fogalma magában hordozza a kettősség képzetét: „ez” okozza „azt”. Következésképpen megjelenik egy ebből adódó logikai szükségszerűség, hogy létezik egy „én”, amely a cselekedetek magyarázatául és okául szolgál. A gondolatok hátterében tehát egy képzeletbeli „gondolkodó”, a cselekedetek hátterében egy „cselekvő”, az érzések hátterében egy „érző”, a találmányok hátterében egy „feltaláló” áll, és így tovább.
Mindennek jellegzetes vonása még a téves azonosulás a tettekkel és a magatartásformákkal, a szerepekkel vagy az elnevezésekkel. Ez a zavar abból ered, hogy az ént tévesen nemcsak egy különálló cselekvőként azonosítjuk, hanem mindez összemosódik egy énképpé, amely szerint azonosak vagyunk tetteinkkel, viselkedésünkkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal… A meggyőződés, miszerint bizonyos tulajdonságokkal vagyunk azonosak – így jók vagy rosszak, esetleg maga a hivatásunk vagyunk -, a cselekedetek hátterében álló cselekvő tévképzetét hajlamos tulajdonságokat jelző melléknevek végtelen sorával kiszínezni.
Az „én” elmerül az önmeghatározások végeláthatatlan ingoványában, és felismerhetetlenné válik. Ha ezek a meghatározások „jók”, az illető örül, ha „rosszak”, akkor bűntudata lesz vagy elcsügged. Valójában az összes önmeghatározás megtévesztő és egyformán félrevezető.
Nem árt felismerni, hogy a különálló én vagy entitás tévképzete hamis önazonosság-tudatot teremt, amelynek makacsságán látszólag több okból is nehéz felülkerekedni. Beleszeretünk ebbe a becses énbe, ami rögeszménkké válik, és énközpontúvá teszi fogalmazásunkat és gondolkodásunkat. Az ént életünk történetének és drámájának hősévé vagy hősnőjévé magasztaljuk. Így önmagunk „énje” az elkövető és az áldozat, az ok, minden feddés és dicséret jogos alanya és az élet színjátékának főszereplője lesz. Mindez azt is megköveteli, hogy megvédjük az ént, és fennmaradása mindennél előbbre való legyen. Ehhez hozzátartozik az a kényszer is, hogy mindenáron „igaza” legyen. Az én valóságosságának hite ettől fogva egyet jelent a túléléssel és a létezés folytatásával.”
Idézet: David R. Hawkins – A valódi én hatalma
Jó áramlást a Csodák felé. 🙂 Merd megélni őket hiszen léteznek! 🙂 Namaste 🙂
Kommentek