Jó néhány évvel ezelött a seattle-i paralimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan vagy fizikailag sérültek) felállt a 100 méteres futás startvonalhoz.
A pisztolylövés elhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábán futva) törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett.
Majd mindenki megállt és visszafordult….mindegyikük!
Az egyik Down-kóros lány leült az elesett mellé, megpuszilta, és megkérdezte jobban érzi-e magát.
Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célvonalon.
A stadionban pedig a nézők felálltak, és percekig tapsoltak. Azok akik ott voltak, a mai napig emlegetik a történtet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás fölött aratott győzelem!
Példaértékű. 🙂 Tanuljunk ettől a kilenc csodálatos embertől. 🙂
Jó áramlást a Csodák felé. Merd megélni őket hiszen létezenek! 🙂 Namaste 🙂
Kommentek